Első írásom óta nem történt áttörés. Voltam egy komoly állami cég interjúján. Ők mindenkit behívnak, tesztelik a gépelés tudást, valamint személyes beszélgetés van. A komoly beosztású velem egykorú hölgy a lányom volt ovistársának anyukája, mikor bementem, első kérdése volt, honnan ismerjük egymást. Miután ez megvolt, áttértünk a komoly témákra. Korrekten elmondtak mindent, sok a jelentkező, mindenkit meghallgatnak, s xy héten hívni fognak, mindenképpen, pozitív és negatív végkifejlet esetén is. Most eljött a hét, várok a hívásra. Nem reménykedem. Mert aki hiú ábrándokat kerget, csalódik. Vagyis reménykedem, de semmibe nem élem bele magam, ezen a szinten tartok.
Azóta megint küldtem önéletrajzot, kb. két helyre. Ma jött egy válasz egy könyvelőirodától, hogy köszönik, de nem engem választottak. Örültem. Hogy válaszoltak. Válaszra méltattak. Mert higgyétek el, manapság már ez is valami.
Nem vagyok jó passzban. Itthon vagyok, itthoni munkám nem foglal le, nem megy. Gyermek bölcsiben. Tenni akarok. Esélyt akarok. A házimunkán kívül másban is szeretnék kibontakozni. Váltakozó hangulataimat a család viseli. Párom két héten belül elmegy. Hétvégente fogjuk látni, fél évig, aztán újabb fél évig. Mert hivatást választott. Ennek örülök, de aggaszt is. Mondjuk, ami most az itthoni hangulatot illeti, csak javulhat. Ha egyikünk legalább megtalálta az útját.
Gyakran dacossá válok. Komolyan azon agyalok, feladom az irodai munka elvemet, keresek valamit Balaton-parton (adja magát), vagy egyéb szférában. Csak létezik 8-16-ig egyéb jellegű munka is. Aztán meglátjuk. Ami döbbenet, hogy ilyen fizikai, kinti munkához ötszázszor több kedvem van, mint beülni egy rendszerbe. És ott ülni, dolgozni egész nap.
Így vagyunk most. Néha bizakodó vagyok, néha nem. De nem reménytelen eset.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: