Február végén kezdtük meg a bölcsibe szoktatási útunkat. Azóta eltelt egy kis idő. Péntek van, ma itthon fogtam fiamat, mert elöntötte a nátha. Abban a reményben, hogy hétfőig kikúrálom, aztán mehet újra.
Hol tartunk? Még nem szoktunk be, ezt nem állíthatom. Minden nap ott alszik a fiam bölcsiben, most az utóbbi két napban már dicsérték. Nem hisztizett lefekvéskor (egyik nap vigyorogva feküdt le), nehezen, de elaludt. Kb. egy-másfél órákat alszik. Még mindig bejárok korán, hogy ott legyek, mikor kel. Ebben a stádiumban vagyunk, kezdek lenyugodni. Ő pedig elfogadni az elfogadni valót.
Közben keresem az itthoni meló mellé a tökéletes állást magamnak. Jó, tudom, ilyen úgysem lesz. Elküldtem jó pár önéletrajzot, zömére választ sem kapok. Lenne lehetőségem, azonnali kezdéssel, nettó 80.ezerért. Nehéz megemészteni, hogy bruttó 120.ezer forintból ennyit kap kézhez ember, főállásban, napi 8 órás munkáért. Ha egyedül nevelném a gyermekem, éhen halnék……… Miért kell ahhoz száz műszakban gyárba menni dolgozni, hogy tisztességest megközelítő fizetést vigyen haza valaki? De ha egyedül neveli a gyerekét egy nő, nincs hova leadni gyermeket, nincs mama, nincs papa, apa, akkor még ezt sem tudja megoldani szerencsétlen szülő. Ezt a helyzetet elkeserítőnek és kiábrándítónak találom.
Szóval szokunk, szokjuk az új életformát. Lassan megy, de most már látom a végét.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: