Éppen kisfiammal bicajoztam, amikor elhaladtam a ház mellett, ahol egy volt osztálytársnőm lakik. Már majdnem túl voltam a házon, amikor a bokorban kertészkedve felfedeztem, hogy ő az, volt barátosném. Megkérdeztem hogy, s mint van. Legutoljára akkor beszéltünk, amikor volt munkahelyére készült vissza két gyerekkel lehúzott gyed után. A munkahelye egy jó nevű, hagyománnyal rendelkező város közeli cég. Amikor jelezte visszamenési szándékát, szóba sem akartak vele állni, mármint hogy nem fogják visszavenni. Ritka, szép foglalkozást űzött a cégnél, meglepő volt számomra ez a fordulat. Háromgyerekes anyuka ezt zokon vette, ügyvédhez fordult, elérték, hogy visszavegyék. Innentől nem tudtam róla semmit, ahányszor feléjük jártam, soha nem láttam, gondoltam, dolgozik már. Most elmesélte, hogy amint letöltötte a cégnél a kiveendő szabiját, azonnal felmondtak neki. Nem sokáig tartott a pályafutása. Döbbenettel hallgattam, igen, ebben az országban még mindig meg lehet ezt tenni, semmi nem védi a kismamákat, anyákat, itt a példa. Mivel dolgozni akart, párja cégénél raktárban árupakolóként nyomatja 4 órában. Ő, a filigrán, vékony, kis vérszegény testével. Ami elsőre feltűnt rajta, a vékony, ámde izmos karja volt. Meg is dicsértem. Elmondta, hogy emellett egy kertészettel foglalkozó cégnél dolgozik, az is fizikai munka, néha takarít. Muszály, mondta, hitel van a házon, dolgozni szeretne, de normális ajánlatot még nem kapott. Amúgy munkanélküli hivatalosan. Most vár egy közmunka lehetőségre választ, ami végre irodai munkát jelentene számára. Azt mondja, szereti csinálni, férje sokat van otthon, ő intézi gyerekeket, de nem tudja, hogy negyvenévesen meddig fogja ezt bírni. Addig is melózik. Elmondtam neki, hogy lassan két éves gyerekem mellett nekem is el kell gondolkoznom, mi lesz velem. Hogy nincs erőm és kedvem beülni valahova hivatalosan és 4 óra munkával egy kis plussz pénzért bölcsibe dugni a kicsit. Magam talpán állnék, de nincs miből. Ördögi kör. Jó volt vele beszélgetni, meghallgatni egy hasonló kaliberű nő történetét. Mindig van lehetőség, csak keresni kell.
Este a közösségi hálón ráírtam egy tanárnő, ügyfelem huszonéves lányra. Az egyik posztból ugyanis arra következtettem, hogy elmegy. Nem tudtam hova, de éreztem, hogy valami változás lesz. Ezek a hírek megdöbbentenek, egyben meg is értem a távozókat. Megírta, hogy fizetés nélküli szabit kért a suliban és kimegy külföldre egy hajóra valószínűleg robotolni, ahonnan majd csak fél év múlva távozhat. Egyedülálló, kreatív, jó tanárnő, de hitele van, amit ki akar futtatni, és kell némi változás is életében. Kérdeztem, hogy érzi magát. Elmondta, hogy izgul nagyon, egyre jobban. Biztattam, én hiszek benne, bár túl finomnak és kényelmesnek látom őt egy vad kalandhoz, de szerintem megcsinálja. A pénz miatt, az hajtja, hogy többé ne legyen adóssága. Remélem látom még, reméltem fog még itt tanítani. Bízok benne.
Közben elgondolkozom, hogy nekünk is lépni kéne? Mert itthon nincs esély az adósságaim törlesztésére, pénz keresésre, boldogulásra. Három gyerekkel ez megléphető?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: