Van úgy, hogy mikor reggel lerakod az ágy mellé a talpad, s felkelsz, már nem jó semmi. Megint nem tudtad kialudni magad, pici gyerekedet menetrend szerint korán kel. 7 körül. Itt bevillan tegnapi beszélgetésed sógornőddel, akinek 5-fél 6-kor kel a lánya, kicsit megnyugszol. Van abban valami jó, ha más nyomorát hallgatod, mert ahhoz képest még a tied is jobb lehet.
Apa elmegy dolgozni, tesók is elszivárognak. Kiderül, a mai sportra szánt fél órámra nincs kire hagynom a fiam. Sebaj, elviszem magammal, ellesz, tornáztunk már itthon is együtt. Gyorsan készítek egy levest, mert délre megyünk. Mint mindig, idegesít a kupi a lakásban, törölgetek egy kis port, már az nagy javulás a hangulatomban. A járókára nézek, oldalára vetett rucik, benne a tegnap leszedett kimosott holmi. Nincs hozzá indíttatásom. Gyermekem két-háromszor kakil délelőtt, szakaszosan. Amint úgy vélem, végzett, tisztába teszem, öt perc múlva ismét. Rámír egy ismerős, fogyni nem tudó emberkéket keres egy eladásra, tudok-e valakit. Körbekérdezek, írom, holott tudom, nem fogok erre időt fordítani. Elmeséli, hogy eladják hőn szeretett családi házukat, nem tudnak kikecmeregni a hitelcsapdájukból. Férje Németországban dolgozik, lehet, hogy mennek utána. Húga hat éve Hollandiában él és dolgozik, esze ágában sincs hazajönni. Olvasom a már szinte mindennapos sztorit. Nem zaklat fel, berakom többi közé. De valahol mélyen nyomaszt a helyzet.
Készülődünk, jóval előbb indulok, gyerekkel soha nem lehet tudni. El kezd szemerkélni az eső. A célunk egy épp átalakítás alatt álló közterületen van. Hosszú hetek óta folyik a meló, aszfaltozás, majdcaz új aszfalt feltörése, csigalassúsággal. Gondolkodom, vajon miért a nyár kellős közepén kellett nekiállni? A munkások szóváltásba kerülnek főnökkel, látszik, tele van a puttonyuk. Még mindig lezárva egy jó nagy rész, ezzel meghiúsul a közelben parkolási tervem. Babakocsit már nem hurcolok.
Nem baj, gyalogolunk a már amúgy is fáradt fiacskámmal. Ámulatba ejtik a munkagépek, markolós, úthenger…. Megérkezünk, idegenkedve fogadja a kétszobányi hangulatosan berendezett új helyet. Várnunk kell, gyanakodva hallgatózik, hova is hoztam. Átöltözés, előszedek pár otthonról hozott plüsst, autót. Rámadja unokatesóm a cuccost, kezdenénk az edzést. Ekkor kezd éktelen hangon hisztizni. Azt gondolja, ledobok mindent, aztán az övé vagyok. Most nem. Végigcsinálom úgy- ahogy az edzést, nem foglalkozik a sok nekiadott színes szivacslabdával, hiszti van és kész. Én most kicsit önző módon nem veszem figyelembe. Eladja a házat és környéket, vajon a szomszéd helyiségben székelő sznob ügyvédúr mit gondol épp? Vége, mehetünk. Csend lesz. Újabb séta a munkások megcsodálásával. Közben szól lányom, negyven perce dekkol ajtó előtt, nem tud bemenni. Így járt, mindennap elmondom húszszor, vigyél kulcsot, ki tudja….
Otthon. Elhelyezkedünk az ágyunkon, mondom, biztos elalszik, hisz fáradt. Nem. A kisautó kis gumikerekeit lehámozza, szájába veszi. Kint hallja nővérét, spuri ki. Na kimondom az ítéletet (kettő óra, így is későn kel majd, este meg nem alszik el soha), saját ágyban tente. Valami van a levegőben? Újra hiszti, egy darabig bírom, aztán tejcit adok neki (ilyenkor nem szoktam). Leülök ágya mellé (ezt sem szoktam). Alszik….. Felcihelődök, csinálok gofrit leves mellé, elmosogatok, majd elterülök egy kád vízben és hajat mosok. Már reggel is frusztrált a látvány a tükörben. Mert ma semmi nem jó. Kedvtelenség, ingerültség. Fáradtság. Négy óra van. Este párom vacsit készít, ebben a szalmaszálban megkapaszkodva lazulok a kádban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: