Kisfiam haja kezd zabolátlanná válni. Hátul egy hosszabb megzabálnivaló, “ezt le nem vágom, meghagyjuk” göndörke tincs, fennt hosszú, egyenlőre oldalra fésülhető, oldalt füle felett elmegy, mert tegnap fürdéskor kisollóval levágtam a fülére lógó szálakat. Magam vágjam, vagy apuka hajnyíró gépével több centis méretben letoljuk? Vagy fodrász, hozzáértő ember nyírja meg? Nagylányom a szaki mellett érvel, miközben újfent elmeséli a számomra feledés homályába süppedő esetet, mikor ovis korában egyenes vállig érő fazont nyisszantottam neki. S mindezt még megkoronáztam egy full egyenes fufruval. Meglepődve hallgatom a sztorit, miszerint másnap kendővel a fején ment oviba, ami éppen divatját élte. S mikor először látták meg unokatesói, kiröhögték. Biztos igaz, csak a jóra emlékszik az ember, s a rosszat mélyen eltemeti. Ez nekem úgy látszik megy, mert nem emlékszem, bár dereng, hogy az eset után rendszeresen fodrász csinálta hajukat. Ezért filózom most a dolgon. Bár fiam még kicsi, nem jár közösségbe, de unokatesója van.
Van egy kedvenc kiskori fotós által készített kép tesóimmal, unokatesóimmal. Öten ülünk egy anno oly divatos posztertapéta előtt, vigyorgunk, kihúzzuk magunkat és egytől egyig mindegyikünknek gyanúsan egyenes fufruja van. Talán családi örökletes hagyományról van szó?
Dereng egy iskolás emlék, mikor anyu levágta vállig érőre fufruval hajam. Talán bilit tett a fejemre, azért lett oly kontúros. Nem tiszta a kép, de mintha kétségbeesetten mentem volna suliba aznap, s kellemetlenül éreztem magam hangulat rémlik. Aztán a minden csoda egy napig tart bölcselet nyomán ez is lecsengett.
Okulva az eddigi tapasztalatokból, megfontolt vagyok. Nem szeretnék felnyírt hajú punkot, de letolt hajú lelenc gyereket sem csinálni fiamból. A “Légy a hajad fodrásza” szlogent nem tudom 100 %-osan magamévá tenni. Még gondolkozom.