A kis csúszó-mászó babánk egyszer csak a kapaszkodva állásból elindul. Innen kezdődik aztán az élet is. Megszoktuk, hogy eddig nagyvonalakban az volt, amit mi akartunk. Ezután ez nem teljesen így lesz. A szülőnek idomulnia kell. Ez nem azt jelenti, hogy mindent engedünk, amit a gyerek akar. Eddig például egészen kellemes dolog volt a séta, kirándulás. Szülő kitalált egy neki tetsző úticélt, autóba be, megérkeztünk, bébi babakocsiba be és hajrá. Pici elült, nézelődött, alkalomadtán még be is alukált. A két lábon állással kinyílt a világ és az ő pici szeme is. Menni akar, mindent kézzel érinteni, kóstolni. A babakocsi kezd börtön lenni számára, ahová nem akar visszakerülni. Pár hete leugrottunk a Balaton-partra mólóhoz (régi jó, kacsanézős helyünk) egy kis levegőzésre. Gyermekem ekkor már kb. két hónapja ment. Előrángattam és egy mozdulattal élesítettem a babakocsit, beleültettem tulajdonosát. Kb. öt perc után kikéredzkedett. Mondom, oké, jöhet egy kis séta. El kezdtünk csinálni valamit, ami sétának nem volt nevezhető. Mi, felnőttek elindultunk a móló felé, de fiamat ez egyáltalán nem zavarta, ő ellenkező irányba togyogott. Megcélozta az első szél által futtatott falevelet és pillanatok alatt levadászta. Hívtuk, oda sem bagózott, mintha nem is velünk lenne. Bevetettük az ősi módszert, miszerint csináljunk úgy, mintha nem látnánk és menjünk tovább, majd úgyis kapcsol és csak és kizárólag velünk fog jönni. Persze, hogy….. nem jött. Kutyákat mutattam előttünk, hátha utánuk vetődik, ez sem hatott.Na irányba állítottam, de ez maximum egy-két lépésig vált be. Meglátott két kamasz csajszit, egymás mellett álltak és telefonáltak. Odament, megnézte őket. Gondolta, hát ti mit csináltok, ahelyett, hogy kavicsot szednének, nem értem. Amikor vagy egy 15 mp-ig fogta a kezem és jött velem, akkor jött szemből egy házaspár, apa ölében egy négyéves forma sráccal. Anyuka megragadta a kínálkozó alkalmat, felhívta figyelmét arra, hogy az én pici fiam milyen ügyesen sétál velem. Mondom, hohó, a látszat csal. Egyre hidegebben fújt a szél, szétfagytunk, így visszafelé vettük az irányt. A bóklászó gyermeket ölbe akartam kapni, nehogy jégszoborként végezzük. Igen ám, de olyan hiszti lett a vége, hogy fogni nem bírtam, mert homorított. Egy darabig küzdöttem, leraktam. Közben jött egy kis teherautó, ami a strand karbantartására hivatott. Tátott szájjal bámulta, így egy perce elfelejtődött a hiszti. Visszafelé összefutottunk a házaspárral ismét, fiú ügyesen sétált mellettük, mosolyogva nézték, hogy küzdök az alulgombolósommal. Na ugye, megmondtam!
Azóta van némi fejlődés. Egyre többször fogadja el kezünket és jön velünk. Új szempontok alapján kirándulunk, erdő-mező, had bóklásszon kedvére. Ha már kíváncsisága alábbhagy, egyszer talán tudunk egy hosszabb távon is együtt menni. Addig is ábrándozom, lányaim milyen kevésbé hisztisek voltak. Vagy az idő tényleg mindent megszépít? Sokat felejtünk, kár, hogy akkor nem írtam naplót………
Kommentek