A felnőtteknél valamilyen oknál fogva sokszor hiányzik a kitartás, türelem képessége. Pedig nem mindig volt ez így. Nézzünk meg például egy egyéves gyereket. A kitartás minta szobrát lehetne megformázni róla. Amint egy csecsemő kezd öntudatára ébredni, már mutatkoznak a jelek. A látszólag minden ok nélkül üvöltő baba nem ismeri a perc, óra fogalmát, bármeddig képes sírni, visítani. Nem is érdemes nagyon kísérletezni “hagyd kicsit sírni, hátha feladja” dologgal. Minél idősebb lesz, úgy bővül a repertoár, miben kitartó. A csúcson az egyéves körüliek vannak. Rettentő kíváncsiak mindenre, s minden követ megmozgatnak, hogy a végére járjanak a nyitott kérdéseknek. Amit eddig csak mászva értek el, most már magasabb szintről, állva tanulmányozzák. Minden útba eső tárgyat meg akarnak fogni, kipróbálják, milyen megfogni, sőt ledobni, majd odavágni. Mert más-más hangot ad ki egy tárgy, különböző helyzetekben. Aztán rájönnek, hogy az ajtók nem dísznek vannak, nyílnak!! Mögöttük pedig számtalan izgi cucc rejtőzködik, ami zörög, borul, folyik, rossz esetben törik. Hú, van egy ruhaszárogató is, ami tele van mindenféle textillel, mintás, színes, puha, vastag, pici, nagy. Ezeket le lehet venni, húzni, vonni. A könyvespolcon pedig ott sorakoznak a szebbnél szebb valamik, mindegyikben más képekkel. És van egy szemetes nevezetű doboz, amiben még kaja is van. A mobiltelefonok, távirányítók pedig egy misztikus világ, villognak, képet adnak, nehéz megszerezni őket, de mindent megérnek. Hurrá, enyém a világ, gondolja a tipegő. Ekkor jövünk mi. Nem szabad ezt, nem szabad azt. Csukd be, rakd le, ne dobáld, ne edd fel. Ha hatszázszor szólsz, hatszázegyedszerre is megpróbálja. Rájön, ha pár mp-re nem figyelsz, akkor esélyei megsokszorozódnak. Egy idő után szelektálni kezdünk, mi az, amit tényleg nem szabad, mi engedhető. Így együtt teregettek, pici rázza a ruhát és feldobja szárítóra. Kár, hogy le is szedi. A feldolgozatlan ruhák a járókában várnak sorukra, anya trükközik, ahogy tud. A cipőket rendszeresen lepakolja átvizsgálja a család legkisebb tagja. Ki tudja, talán évek múlva ő szól, sarkaltatni kell. Ebben az időszakban a szülő is sokat tanul, kitartást és türelmet, de nyomába sem érhet a kisdednek. Próbálkozni lehet! Minden egyes pillanatban ott kell lennie, nem lankadhat. A napi egyszeri alvás alatt pedig mindent bele anya, ami a csövön kifér. Tehát kitartás! Majd ráérünk pihenni nyugdíjas éveinkben. Figyeljünk a kis utódra és tanuljunk! Ha az ő szemszögéből nézzük a dolgokat, türelmesebbek lehetünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: